A legelterjedtebb, és mára közhiedelemmé vált, de téves értelmezés szerint Isten két teljesen különböző, és egymástól független szövetséget kötött meg az Ó és az Új Testamentum keretein belül. Mintha Izrael esetében egy nagy hibát követett volna el, és félrevetve őket, most az Új Szövetséggel próbálná azt a hibát helyrehozni. Ez a feltételezés természetesen hamis, hiszen Isten megbízhatóan, örökké hűséges az ígéreteihez, továbbá képtelen bármilyen hibát elkövetni. Igazságossága állandó, hűsége örök, és a szövetségek ezt bizonyítják.

Christian Churches of God

Email: secretary@ccg.org

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül.

http://www.logon.org.

Isten saját tökéletes határozatából egy különleges módot választott arra, hogy hogyan nyilvánítsa meg Önmagát az emberiség számára. Egy előre levetett terv szerint úgy irányítja az emberiség sorsát, hogy az a teremtés számára a legmefelelőbb és leghatásosabb tanulási lehetőséget nyújtsa a végcél elérésének érdekében, továbbá a lehető legminimálisabb kár érje a teremtést. Ezokból ebben a fázisban csak egy bolygóra, a Földre korlátozta az emberiség működési területét, olyan körülményeket biztosítva, hogy velük kapcsolatot tudjon tartani, és lehetőséget adjon számukra a Vele való együttműködésre. Az Isten megváltó munkájában véghezvitt tetteivel megismerteti velünk a saját természetét, célját, és határozott irányítást nyújt az Ő népének. Viszont ebben a korban – előre elhatározott terve szerint – nem dolgozik minden egyes emberrel, hanem kiválasztott magának egy népet, akikkel megkötötte szövetségét. Jézus Krisztus testi eljövetelekor véghezvitt munkájával nem vetette el azt a szövetséget, amelyet Isten Izraellel megkötött. Krisztus tulajdonképpen megújította azt a szövetséget, és egy sokkal komolyabb, mélyebb szintre emelte az emberek Istennel való együttműködését. Azok számára, akik hívást kaptak erre, megadatott az Isten Szentlelkének ereje, amellyel közvetlen kapcsolatot létesíthettek Istennel, és általa osztozhattak az Ő természetében.

Az üdvösség tervének részletes kidolgozásával és folyamatával több, az Isten fesztiváljaival és ünnepeivel kapcsolatos írás foglalkozik. Az Isten fesztiváljai a megváltás tervének egy-egy nagyobb mozzanatait tükrözik. Ezek az ünnepek ismertetik velünk Isten akaratát, megváltó tervét, rámutatnak annak részleteire, de egyben évenkénti emlékeztetők is Isten népének szerepére ebben a folyamatban.

Ahhoz, hogy tökéletesen megérthessük Istennek velünk kapcsolatos tervét, tudnunk kell, hogy egyénenként mi a szerepünk, miként vagyunk részei e tervnek és milyen egyéni felelősséggel és elkötelezettséggel tartozunk. A részünkről elvárt felelősségek legfontosabb pontjainak összegzése abban a szövetségben található, amelyet Isten Izraellel kötött meg. Ez a szövetség egy megegyezés két fél között, aképp, amint azt az adott szövetség feltételei meghatározták, és ebbe beletartoznak a szövetségtől való eltérés következményei is. A szövetséget megkötő két fél Isten és Izrael volt, de ez a szövetség később, Jézus Krisztus áldozatán keresztül kiterjedt minden nemzetre, akik így beolttattak Izraelbe Isten fiaiként. Tehát a pátriárkákkal és Izraellel megkötött szövetség nem lett elvetve, amint azt sokan elképzelik, hanem az kiterjedt Krisztusban a pogány nemzetekre is. Így nem két különálló szövetségről van szó, hanem az Isten és népe között létrehozott egy szövetség két eleméről, vagy inkább fázisáról. Az alábbiakban mindezt részletesebben vázoljuk.

A megváltás tervének a legtömörebb meghatározása: Amennyiben tartjuk magunkat az Istennel kötött szövetséghez, elnyerjük Tőle az örök élet ajándékát. Ha viszont megszegjük, vagy eltérünk attól, akkor kiesünk a szövetség ígéreteiből, és elpusztulunk. Az Isten által nyújtott szövetség részét képezi ugyanis az, hogy az ígéretek elnyerése a szövetséghez való hűségünktől függ, és a hűtlenségnek adott, elkerülhetetlen következményei vannak. Krisztus áldozata óta az egyéni megtérést követő bemerítkezéssel ("keresztséggel") kötelezzük el magunkat a szövetség alá. Ez a vízbemerítkezés a nemzeteknek adatott jel, és pontosan azt a szerepet töltik be, mint Izraelnek a körülmetélkedés jele. A szimbolizációk hűen vetítik ki a szövetség két fázisát, ugyanis a testi körülmetélkedés a testi emberekre vonatkozó ideiglenes fázisnak volt a jele, míg az alámerítkezés az örök szellemi szövetségnek, a szív körülmetélésének kísérőjele.

Az ószövetségi írások részletesen példázzák, hogy amíg az izraeliták hűen tartották magukat az Istennel kötött szövetséghez, addig biztonságban és bőségben éltek. Amikor viszont megszegték azt, csapások és nemzeti fogság volt a büntetésük. Az 5Mózes 28. fejezete vázolja úgy az áldásokat, amelyeket a szövetségben megadott parancsolatokhoz való hűséggel nyerhetnek el, mint az átkokat, amelyeket a parancsolatok megszegése vont maga után. A parancsolatok megtartása nekünk, a szellemileg elhívottak közösségének, a hívőknek is elkötelezettségünk, a szövetségi megegyezés szerint. (Mindezek részletesebb bemutatását Az áldások és az átkok [75] című írásban láthatjuk).

Isten már Ádámmal és Évával elkezdte munkáját, és kialakított velük egy szoros kapcsolatot. Ádámnak és feleségének Isten felajánlotta az élet fáját (1Móz. 16-25). Ősszüleink azonban elbuktak, és az emberiség kiesett Isten közvetlen uralma és irányítása alól. A közvetlen kapcsolat megszűnt, de ezzel Isten eleve elrendelt terve is mozgásba indult, hogy egy megronthatatlan formában visszaállítsa uralmát teremtése fölött.

Az özönvíz előtti emberiség meg lett ítélve Énok alatt, és el lett pusztítva Noé idejében. Isten Noéval és utódaival megkezdte a helyreállítást, és az ő utódaiból választott egy népet, amelyet felkészített arra, hogy megkössön velük egy olyan szövetséget, ami példázza a nemzetek számára Isten uralmának jóságát. Ebből a népből jön el a megígért Megváltó és az elsőzsengék (1Móz. 3:14-19), a közvetítő, Aki a mennyei seregek belső hatalmi köréből, az ezerből jön el (Jób. 33:23-28).

Isten Ábrahámmal kötötte meg szövetségét, és ezzel egyben meghatározta, hogy az ő választott magjában fog megáldatni a föld minden népe (1Móz. 12:1-3). Ez az áldás végülis elsősorban a Messiásban, majd Izrael nemzetében, és később az egyházban nyilvánult meg, amint az Izrael részévé vált, beoltás által. Az emberiséget megváltó lény a Jahova Angyala, aki Izrael elohimja és a választottak feje (Zak. 12:8). Ezt az elohimot azonosítja a Messiással a Zsidókhoz írt levél 1:8-9 verse.

Ábrahámnak mindenekelőtt be kellett bizonyítania az engedelmességét Isten iránt, és azt, hogy teljesen megbízott abban, hogy Isten véghezviszi az ígéreteit. Ábrahám utasítva lett, hogy az Isten előtt kell járnia tökéletességben, mert csak ezzel a feltétellel köti meg vele és utódaival Isten a szövetségét. Az Isten előtt tökéletesen járni csak az Ő törvényeinek betartásával lehet. Az Isten törvénye az Ő tökéletes természetéből származik, ami nem változik soha, így a törvénye sem változó. Ez a törvény tételesen ki lett nyilvánítva Izrael számára a Sínainál, annak a szellemi törvényzetnek a megnyilvánulásaként, ami már korokkal azelőtt létezett (lásd a Különbségtétel a Törvény egyes pontjaiban [96] című írást).

A szövetség lényegét a 7-8. versek vázolják tömören.

A szövetség megváltoztathatatlanul megköttetett, és két megváltoztathatatlan elemet foglalt magában. A két fő elem:

Ez a szövetség folytatódott Izsákban és utódaiban (1Móz. 17:19; 26:1-5; 26:24).

Ezután a szövetség Jákobbal és utódaival folytatódott:

Vannak bizonyos kulcsok, amelyek által érthetővé válnak a Biblia mélyebb szellemi üzenetei. Ez a témakör tartalmaz néhány ilyen kulcsot. Az Ábrahám családján belül létrehozott viszonyok az Isten és a szellemi létvalóság teremtményei, a mennyei seregek között fennálló viszonynak és kapcsolatnak a tükröződései. A testi felépítésben Ábrahám az Atyja a megváltandó emberiségnek, s így a földi rendszerben ő jelképezi az Istent, az Atyát. Izsák Krisztust jelképezi, Jákob pedig mindazokat, kik legyőzik emberi természetük bűneit, és az Isten utait járva az Isten fiaivá válnak, és részesülnek az első feltámadásban. Ézsau azokat jelképezi, akik bár születés szerint a jogos örökösök, de megtagadták azt, s ezért Isten is megtagadta őket, és a második feltámadásra lettek utalva. Ez a típus/antitípus először Ádám fiainak a geneológiájában mutatkozott meg Énokig. A teremtés fölötti uralmat a Szeth ágáról származó engedelmes leszármazottak nyerik el. Káin családfája a bukott teremtést tükrözi, azokat, akik pusztulásra lettek ítélve, mint ahogyan Káin fiai kivétel nélkül mind elpusztultak az özönvízben. Később, Ábrahám fiaiban megismétlődött ez a jelképrendszer (lásd még Az eredendő bűn doktrínája. 2. Rész: Ádám nemzedéke [248]).

A szövetség tehát Ábrahámtól, Izsákon és Jákobon (Izraelen) keresztül terjedt ki Jákob utódaira, Izrael nemzetére. És mindazokra, akik abba a nemzetbe be lettek oltva. Mózes első könyve bemutatja Jákob életét, és annak körülményeit, hogy hogyan került Izrael nemzete az egyiptomi rabszolgaságba. Ha ezeket a fejezeteket az itt említett kulcsok figyelembevételével tanulmányozzuk, akkor megérthetjük azok mélyebb, szellemi jelentőségeit és tanulságait. Innentől tehát a szövetség lényegében egy egész nemzetre terjedt ki, de ekkor még csak testi, fizikai értelemben.

[Az idevágó témakörben ajánlott írások: Mózes és Egyiptom istenei [105]; A Pészach [98]; A Biblia hét nagy Pészach ünnepe [107]. Ezek az írások részletesen foglalkoznak a kivonulással, Mózes szerepével, a Pészach és kovásztalan kenyerek ünnepével.]

Ezzel eljutottunk arra a pontra, amikor Isten feleleveníti a szövetségét a népével, az Isten Angyalának közreműködése által, aki átadta Mózesnek a tízparancsolatot. Ekkor az izraeliták Mózesen keresztül megkapták mindazokat a rendelkezéseket is, amelyek által Isten nemzetének működnie kellett. Mózes elmondta Izrael népének az Isten szövetségének követelményeit, azok pedig egyöntetűen elfogadták azt.

Isten nem azért kötötte meg a szövetséget Izraellel, mert Izrael jó vagy igazságos nemzet volt, hanem azért, mert Isten volt igaz a saját ígért szavához, annak ellenére is, hogy a nemzet alapjában véve gonosz volt. Isten minden ígéretét betartja, és a szövetség célját többször is kihangsúlyozta számukra. Az Ábrahámmal megkötött szövetség Izsákkal folytatódott, majd az ő fiával, Izraellel. Ezután Izrael fiaival, miután nemzetté, tehát közösséggé szaporodtak és apjuk, Izrael után kapták nevüket. Az Izrael megnevezés egy héber kifeljezés, aminek jelentése: Uralkodni fog, mint Isten (El). Ez a név a szövetség végső céljára mutat rá. A választottak ugyanis valóban Elohim-ként fognak uralkodni (lásd A választottak mint Elohim [1] című írást). Ezt teljesebben vázolja a Zakariás 12:8 idézete. A korai egyház tökéletesen tisztában volt a választottak végleges sorsát illető bibliai tanításokkal (lásd Ireneusz. Az eretnekek ellen című munkáját).

Az Izraellel megkötött szövetség okát az 5Mózes 9:4-5 versei mutatják be.

Fontos kiemelni azt, hogy az engedetlen, istentelen nemzetek ki lettek rekesztve az ígéretekből, addig, amíg a Messiás és Izrael választottainak uralma alatt majd kiterjed rájuk is az Isten országlása (lásd. Dán. 2:1).

Az Isten parancsolatait meg kell tartaniuk.

Isten állandó lakhelyet ad nekik a földön, az ígéret földjét (Deut. 4:1; 6:25; 8:7-10; 11:9-12; 30:20).

Izrael nemzete a maga részéről képtelen volt betartani a szövetségben megkötött megállapodást. A nemzet nagy része már a sivatagi vándorlás idején elbukott. Nem hittek és nem is engedelmeskedtek Istenüknek, ezért büntetésből - néhány egyén kivételével - elpusztult az egész nemzedék, és csak gyermekeik érték el az ígéret földjét. A bibliai történelemből láthatjuk, hogy Izrael egész ószövetségi korszakában egymást váltották az engedelmesség és hűtlenség periódusai. Amikor engedelmesek voltak, áldásban, biztonságban és jólétben éltek, amikor pedig idegen istenekhez fordultak, megtagadták Isten parancsolatait, akkor átkok, nyomorúság és rabság jött rájuk. Mindez azért lett lejegyezve a Biblia lapjain, hogy példaként okuljunk, tanuljunk belőle.

Ha megértjük annak a leckéjét, amit Isten Izraellel tett, akkor megerősíthetjük hitünket és értelmünket a ránk vonatkozó elvárások súlyával kapcsolatban. Megérthetjük, hogy nekünk mit kell tenni mindahhoz, hogy elérjük a mi ígéretünk földjét, az örök életet Isten szellemi országában. Izrael java része az engedetlenség miatt veszett el a sivatagban (Zsid. 3:16-19). Bár hallották az örömhírt, de nem éltek hittel, ezért elszakadtak Istentől (Zsid. 3:12). A szövetség ígéretei még hátravannak, így nem teljesedtek eddig be (Zsid. 4:1,8).

A második illetve deuteros (SGD 1208) szövetség az egy másodlagos szövetség volt. Az elsőt, vagyis a protos (SGD 4413) szövetséget követte. A szó szoros értelmében tehát az első szövetség volt az első időben és jelentőségben. Tehát nem mondható el az, hogy az első szövetség fontossága jelentéktelen volt, hiszen Isten tökéletes elvárásait ismertette.

Természetesen nem is annyira a szövetséggel volt baj, mint inkább az emberekkel, akik képtelenek voltak a szövetség szerint élni pusztán emberi erőből, ugyanis a Szentlélek ajándékát ekkor nem volt lehetőségük megkapni. Isten természetesen előre tudta azt, hogy el fognak bukni emiatt.

Ismételten: minden, ami a testi Izraellel történt, például és tanulságul kell legyen a szellemi elhívottak számára. Ezekből a példákból láthatjuk, mennyire komoly az elhívásunk, és milyen felelősségek szerint kell élnünk (1Kor. 10:5-6; 1Pét. 1:10-12). Az engedetlenség következményeit állandóan figyelemben kell tartanunk.

Isten a prófétákon keresztül megjövendölte és ismertette egy Új szövetség eljövetelét. A Messiás eljövetelét és Izrael helyreállítását az Ésaiás 11:1-től a 12:6-ig tartó próféciarész mutatja be. Az izraeliták fogságból történő hazatérését a Jeremiás 30:1-24 versei is jól vázolják. Az utolsó napokban ezek a próféciák mind jól érthetővé váltak, mert pontosan ezekre az időkre vonatkoznak. A próféciák a különálló Izrael házához és Júdához szólnak, rámutatva arra, hogy a két nép újraegyesítésekor, a helyreállítás idején adatik meg számukra az ígért Újszövetség. Júda fog megtérni legelőször a választottakhoz, így a választottak és Jeruzsálem dicsősége nem kerülhet Júda dicsősége fölé (Zak. 12:7). Egész Izrael házának végleges hazatérése is ekkor történik meg.

Itt az Újszövetség leírása egyben rámutat az első és második szövetség közötti alapvető különbségre is. A második szövetség ugyanis már a szívünkbe, elménkbe van írva, és így a törvényt képesek vagyunk megtartani emberi irányítás nélkül, őszintén, hibátlanul. Amint a leírásból látjuk, magát a törvényt nem veti el, hanem jobb körülményeket biztosít ahhoz, hogy az egyének képesek legyenek véghezvinni Isten akaratát az ő törvényein keresztül.

Az Újszövetségnek ki kell terjednie Júdára is, mielőtt Jeruzsálem újjáépül. Jeruzsálem újjáépülése a megtérést és a helyreállítást követi, tehát a helyreállítás addig nem következhet be, amíg Júda nem kerül az Újszövetség alá.

Jeremiás próféciájában az Új szövetséget az SHD 2319 khadosh szóval fejezi ki, aminek jelentése friss, vagy új dolog. Az SHD 2318 khadash gyökérszó jelentése újjáépíteni, azaz megújítani, megjavítani. Isten tehát megújította ezt a szövetséget a nemzetével, de egyben meg is javította, újabbá tette, annyiból, hogy ezentúl lehetségessé vált az embereknek a szövetség szerint élni, mivel a Messiás közreműködése által már szívünkbe lett helyezve a szövetség elvárásainak beteljesítéséhez szükséges erő. Azonban a szövetség még mindig Izraelé, számukra lett megújítva. Ez lényeges. A modern kereszténységnek az a tantétele, hogy az Újszövetség elveti az Isten törvényét egyszerűen abból ered, hogy meg sem értik a szövetségek lényegét, és az általuk megvalósuló isteni tervet, az Isten megváltó munkáját. Maga Krisztus figyelmeztet arra, hogy mindazok, akik lealacsonyítják vagy semmisnek nevezik a törvényt, és ezt hirdetik, tanítják, azok az utolsók lesznek az Isten országában.

Amíg a menny és a föld fennáll, addig Isten parancsolatai is fennállnak. Krisztus maradéktalanul megköveteli tartásukat az őt követőktől, s akik őszintén követik őt, azok meg is tartják és tanítják ezeket a parancsolatokat. Egy próféta vagy tanító hitele attól függ, hogy a törvény és a bizonyságtétel szerint beszél-e. Ha nem, akkor nincs benne Isten világossága (Ézs. 8:20) – a Hajnalcsillag (2Pét. 1:19), aki Krisztus. Az Isten szövetsége tehát maradandóan fennáll és be fog teljesedni, és végsősoron elérhető lesz majd minden ember számára.

A Zsidó levél Jeremiás próféciáját idézi, és hozzáteszi, hogy az Újszövetség jobb ígéreteket foglal magában.

Az Ószövetség testi vonatkozású volt és ideiglenes, az Újszövetség pedig már szellemi és örök. Viszont mindkét szövetségben egyazon törvényzet határozza meg az emberek morális felelősségét. Isten ígérete, hogy az ő népének Istene lesz, a nép pedig az ő népe.

Az Ószövetség idején Isten egy fizikai népen keresztül dolgozott, ma pedig egy szellemi közösségen keresztül. Ez a közösség a szellemi Izrael. Azok tartoznak hozzá, akik Isten kinyilvánított akarata alá vetik magukat és megkeresztelkednek, s így szellemi Izraelnek a részévé válnak. Ez azt jelenti, hogy ma az egyház képezi Izraelt, az az egyház, amely a szövetség szerint tartja az Isten parancsolatait. Ők azok, akik a szoros kapun mennek át. Ezt az utat kevesen fogják járni (Mát. 7:13-14). Isten tehát csak a viszonylagosan kevés választottján keresztül dolgozik ebben a korban, nem pedig hatalmas tömegeket magában foglaló világegyházakkal.

Az igaz keresztények örök életet nyernek Isten országában. Az örök élet elnyerésének feltétele az, hogy ismerjék az egy igaz Istent és Fiát, akit elküldött (Ján. 17:3; 1Ján. 5:20).

Az engedelmesség alapvető elvárás azok felé, akik Istent követik, és áldásokat hoz maga után.

A keresztényeknek az Isten minden szavát meg kell élni.

A tízparancsolatot be kell tartaniuk.

Tartsuk magunk előtt azt a tényt, hogy Isten a később Krisztusként megtestesült YHVH Angyalán keresztül adta meg a tízparancsolatot Mózesnek. A szentek azok, akik tartják Isten parancsolatait (Jel. 12:17; 14:12). Ők lesznek áldás a föld minden népeire, mert az ő példás életük és tanításaik ismertetik meg a világgal az igazságot (Ap.Csel. 10:34-35l; 13:46-47; Mát. 5:14). Isten nem személyválogató, és mindazok, akik félik az ő Nevét, és szavai által élnek, azok elfogadottakká válnak előtte. Az egyháznak ezért világosságként kell ragyogni ebben a szellemileg sötét világban.

Krisztus megvizsgálja és próba alá teszi a keresztények hitét (Róm. 8:27; Jel. 2:23). A hitünk a tűz próbáján megy keresztül (1Pét. 1:7), és kötelességünk szent életet élni (1Pét. 1:15-16), mert Isten népeként ítélet alatt állunk (1Pét. 4:17), aki megfenyít és megostoroz bennünket, ha kell, annak érdekében, hogy elnyerjük a szövetség ígéreteit (Zsid. 12:1-10).

A morális törvény egésze érvényben van, nem csak válogatott pontjai:

A törvény tehát több szinten funkcionál, és a szellemi szinten működő törvénytartásban már a személyválogatás is bűnnek számít, és azzal az egész törvényt megrontjuk. Azok, akik azt tanítják, hogy a törvény el lett távolítva, még az Újszövetség legalapvetőbb lényegét sem értik meg. Különösen Pál írásait értik teljesen félre, és hamisan magyarázzák mindazt, amit Pál a törvényről valóban mondott (lásd A Törvény munkái – vagy MMT írások [104] című írást).

A szövetség feltételei tehát ugyanazok, valójában nem lettek megváltoztatva. Mi hát akkor a különbség az Ó és Újszövetség között? A Szentlélek ereje. Az ószövetségi izraeliták azért buktak el, mert nem állt rendelkezésükre az Szentlélek ereje. Nem történt bennünk belső változás, nem alakultak át, szellemiségük nem tért meg. Krisztus nem sokkal a halála előtt azt mondta Péternek, hogy ha majd eljön a megtérés, akkor erősítse meg a testvéreket (Luk. 22:32). Krisztus tudta, hogy amíg nem kapják meg a Szentlelket Pünkösdkor, addig nem térnek meg szellemi új életre. Ez tehát a legnagyobb különbség a két szövetség között. Krisztus utasítása szerint meg kell térnünk és be kell merítkeznünk, s ezután megadatik a Szentlélek, ami a szívünkbe írja, helyezi Isten törvényét. Ettől kezdődően el kell vetnünk és le kell győznünk a test gyengeségeit, és növekednünk kell a hitben, Isten és Krisztus ismeretében. Ez egy folyamat, amely a törvény mélyebb szellemi megértésére vezet bennünket, és megtanít arra, hogyan lehet az Istent igazságban szolgálni, imádni, és úgy gondolkodni, ahogyan Ő gondolkodik.

Mindezek előfeltétele az, hogy előzőleg megfeleljünk a János 17:3-ban és az 1János 5:20-ban levetett követelményeknek, vagyis annak ismeretében kell lennünk, hogy Jézus Krisztus nem az egyedül igaz Isten, hanem annak az Istennek az elküldött Fia. Az a Fiú, aki maga is – állandóan engedelmeskedve a legelső parancsolatnak – Istentől nyerte el az örök életet, Isten Fiaként, hatalomban, a halálból való feltámadás által. A trinitarista és binitarista vallásrendszerek alapvetően áthágják az első nagy parancsolatot, ezért saját maguk hibájából kiesnek az Isten országából. Nagy részben ez az oka annak, hogy ma, a huszadik században arányokban véve kevesen élik meg az igaz Újszövetséget, és így csak kevesen kapnak jogot az örök életre a választottak részeként.

Az újszövetségi izraeliták azok, akik Isten fogadott gyermekeivé válnak Krisztus áldozatán keresztül. Ez az Izrael teszi ki Ábrahám igaz fiait. Azok, akik hallgatnak Isten szavára, és cselekedeteikben Ábrahámot követik, azok számítanak igaz fiaknak (Ján. 8:39-47). Vagyis nem a test szerinti származás a lényeges, hanem a szellemi fiúság. Amint Keresztelő János kijelentette, Isten képes még a kövekből is fiakat támasztani magának (Luk. 3:8). Az ígéret gyermekei számítanak igaz fiaknak, és végleges örökösöknek (Róm. 9:6-8; Gal. 3:7).

A választottak mind Izraelbe lettek beoltva (Róm. 11:17). Azért kellett nekik Izraelbe olttatni, mert az ígéretek Izraelnek lettek megadva (Eféz. 2:12). Az egyház szellemi gyermekei teszik ki ma Izraelt (Róm. 4:14,17; 11:17; Ján. 8:39-47; Gal. 3:26-29; 6:16). Továbbá:

Másszóval: Izrael az a szellemi nemzet, amelyet Isten elhívott a világból, és Krisztus kezébe adott, akik:

Ők azok, akikhez és akikről a próféták szavai szóltak, akik Isten dicsőítésére lettek elhívva (1Pét. 2:12).

Fontos figyelemben tartani azt a tényt, hogy Isten szeretete csak azok számára maradandó és állandó, akik tartják magukat a vele kötött szövetséghez (Zsolt. 103:17-18; Zsolt. 25:10). Isten azonban minden igaz szívből megtérő egyént magához fogad fiaiként, és megbocsátja minden bűnüket.

Az eddigiekből láthattuk, hogy miből áll a szövetség, és mely két fél között köttetett meg. Láthattuk, hogy a szövetség az megegyezés a két fél között, akik elkötelezték magukat a szövetség feltételeinek betartására. A szövetséget megkötött két fél az Isten és Izrael. Ebbe a szövetségbe lett bevonva az egyház is, és a szövetség népébe való beoltása által szintén Isten Izraeljévé vált (Gal. 6:16). Ez a szellemi Izrael az ígéret gyermekei (Róm. 9:6-8). Az Isten szövetsége tehát az egész teremtés megváltásának érdekében lett létrehozva, ahogy a Szentírás erről tanúbizonyságot tesz.

Isten rendületlen szeretetet tanúsít azok iránt, akik szeretik és félik őt, akik megtartják a vele kötött szövetséget (Zsolt. 103:17-18) és megtartják parancsolatait (Zsolt. 33:17-18; 106:45; Neh. 1:5; 9:32; Dán. 9:4; 1Kir. 8:23).

Magához fogadja mindazokat, akik megtérnek hozzá hitetlenségükből, de elítéli a hitetleneket (Róm. 3:3-8). Népének megváltást és üdvösséget nyújt (Zsolt. 119:9). Megóvja és örökségükbe vezeti őket (Zsolt. 5:11-12; 105:8-15).

Az Isten könyörületesen és igazságosan bánik azokkal, akik megtartják a szövetségét (Zsolt. 25:10). Az Isten tanít, oltalmaz és megbocsát. Bár Isten könyörületes és hű, de ha hitetlenséggel elfordulunk tőle, akkor ő is elfordul tőlünk. Hozzá menekülhetünk oltalomért, mert irgalmas hozzánk (Zsolt. 36:7). Az Isten barátja lesz az őt félőknek, és megismerteti velük a szövetségét (Zsolt. 25:14). Röviden összefoglalva: az egész szövetség az Isten iránti engedelmességen alapszik.

Izraelnek emlékezetében kell tartania mindazt, amit Isten értük megtett (5Móz. 4:23,30-31; Zsolt. 77:5-15. Zsolt. 105). Meg kell maradniuk állandó hűségben és elkötelezettségben, és türelmesen, hálaadással kell várniuk Isten szabadítására (Zsolt. 26:1-3; 33:20-22; 92:2; 125:1-2), állandóan betartva a parancsolatokat.

Mindezek érdekében elengedhetetlenül szükséges a Biblia állandó tanulmányozása, az állandó ima időszakonkénti böjtöléssel, mert ezek olyan eszközök, amelyekkel szilárdabbá tehetjük kapcsolatunkat Istennel és Krisztussal, továbbá segítik növekedésünket a tudásban, hitben, és Isten és ember szeretetében.

Csak az Isten szövetségének betartásával ismerhetjük meg az emberiség megváltásának nagy tervét, ugyanis ez a terv csak azok számára nyilvánul meg, akik a szövetség alá vonják magukat.

Mint azt már elemeztük, a korábbi életünket elhagyva egyezséget kötünk Istennel, amit a vízben való bemerítkezéssel pecsételünk meg (Márk 16:16). Ezután Isten megadja a Szentlélek ajándékát az egyház véneinek az imája és kézrátétele után. Az Isten nehéz, tűz általi próbák alá teszi a hitünket, és magához veszi mindazokat, akik áldozatokkal erősítik meg a szövetséget (Zsolt. 50:5).

Itt valójában a fesztiválok "korbán" áldozataival jelképezett egyénekről van szó, ők a 144.000 áldozati választott (lásd Az Isten aratásai, az Újhold áldozatok és a 144.000 [120] című írást). A választottak üldöztetésekben részesülnek a szövetség iránti elkötelezett hűségük miatt (Jel. 12:17; 14:12). Ők az Isten seregeinek részét képezik, amely legyőzi és maga alá veti azokat a lázadó szellemi hatalmakat, amelyek a föld nemzeteit uralják. A választottaknak erő adatott a szellemi erősségek lerontására.

Krisztus véráldozatán keresztül (Pészach), és a megszentesítés folyamata által kivetjük a bűnöket az életünkből (kovásztalan kenyerek ünnepe), és ezáltal lehetőségünk van Istenhez visszabékülni, és igazakká lenni az első gyümölcsök részeként. Krisztus visszajövetelével (harsonák ünnepe) feltámadunk az első, jobb feltámadásban. Az Istenhez való visszabékülést Krisztus a feltámadása utáni mennybemenetelével biztosította számunkra. A nemzetek azonban csak akkor lesznek visszabékítve Istenhez, amikor Sátán megköttetik ezer esztendőre (engesztelés ünnepe). A millenniumi országlás ideje alatt Krisztus és a vele uralkodó választottak a Szentlélek erejének teljességében uralják a nemzeteket, megtanítva azokat az Újszövetség szerinti életet élni (sátorok ünnepe).

Mindazok az emberi tömegek, amelyek ebben a korban nem kaptak alkalmat az üdvösségre, a Millennium végén, a második feltámadásban végül szintén elnyerhetik az ígéreteket. Másszóval: ha elfogadják, és megtanulnak élni a szövetség feltételei szerint, akkor ők is elnyerik az örök életet. Ez a periódus az Utolsó ítélet, vagy másnéven a nagy fehér trón ítélete néven ismert (Utolsó nagy nap).

Több írásban foglalkoztunk az Isten ünnepeivel, azok jelentőségeivel, és azzal, hogy miként kell tartani azokat az egyházkorszakban, itt tehát nem térünk ki rájuk bővebben.

Végül még egy fontos kérdés: mi történik mindazokkal, akik megtagadják a szövetséget? Ez a csoport két kategóriára osztható. Vannak olyanok, akik, mint Ézsau, lehetőséget kaptak, de elvetették azt, és vannak olyanok, akik ebben a korban nem is kaptak eddig esélyt Krisztus megismerésére és követésére.

Mindkét csoport kiesik az első, jobb feltámadásból (Zsid. 11:35; Jel. 20:6), de mindannyian feltámadnak a Millennium végén, amikor teljes egészében megismerhetik, elfogadhatják és megélhetik Isten akaratát az utolsó ítélet ideje alatt, és akkor elnyerhetik az üdvösséget.

Mindazok, akik ekkor is megtagadják Isten akaratát, örökre elpusztulnak a tűztóban, a második halállal. Mivel Istennek nem szándéka az, hogy bárki elpusztuljon, hanem minden ember megtérését kívánja, és mivel valószínű, hogy a legtöbb ember valóban meg is fog térni, így várható, hogy az emberiség nagy része örök életre jut. Ami végülis a megváltás tervének fő célja.

Az Isten szövetségének van néhány aspektusa. A szövetség és választottság Izrael számára lett megadva, így csakis az Izraelbe való bekerüléssel (beoltás által) juthatunk hozzá. Ezen kívül Izrael oly módon kap uralmat majd, amely összefüggésben van a harci teljesítményével. Ugyanis Izrael, mint Isten seregei, egy harci, háborúra felkészített sereg fogalmát is takarja. Ez a háború egy szellemi harc, a lázadó szellemi hatalmasságok ellen folyik, nem pedig földi harc, emberi erők ellen. Ezek az aspektusok mind szoros összefüggésben vannak egymással. Mindennek a háttere a mennyei seregek két ellentétes fele között történő szellemi háború. Vagyis arról van szó, hogy ki foga ezt a háborút megnyerni, mert az univerzum fölötti uralom a tét, az, hogy ki, és mi módon, mely törvények által nyer uralmat a harc végén.

Isten nagyon jelentős szövetséget kötött Dáviddal és az ő utódaival, amely örökre szólóan lett létrehozva, és pontosan ezzel az uralommal van kapcsolatban (Zsolt. 89:3-4). A Zsoltárok 89:5-8 verseiből kivehető, hogy az uralom kiterjed a szentek gyülekezetére is. Ez az uralom elsősorban az eljövendő szellemi uralomra vonatkozik (Jel. 5:9-10). Ez a királyi ház folyamatosan fennáll, és mindörökké tartani fog (Zsolt. 89:19), miután a Messiás kerül Dávid trónjára.

Dávid volt az első uralkodója ennek a királyságra vonatkozó szövetségnek, amely mindörökké fennáll (Zsolt. 89:28-29). Ez a szövetség szintén az Isten parancsolatainak betartásán alapszik, a törvény, a rendeletek és a parancsolatok betartásán (Zsolt. 89:30-32). Ennek a szövetségnek az áthágása kemény büntetéseket von magával, de nem teszi érvénytelenné magát a szövetséget, Isten ígérete szerint (Zsolt. 89:33-37). Ez természetesen azt is jelenti, hogy a Messiás nem örökölhetné a dávidi szövetség királyságra vonatkozó ígéretét és a trónt, ha közben a királyságra vonatkozó szövetség követelményeit az Isten törvényének betartásával kapcsolatosan megváltoztatná, vagy elvetné. És ez ugyanúgy vonakozik az uralmat szintén öröklő szentekre is, akik Dávid házanépe, és papokként, királyokként uralkodnak majd Krisztussal, mint elohim lények (Zak. 12:8).

Fontos figyelemben tartani azt a tényt, hogy a világ nemzetei ma nem hallgatnak Isten utasításaira. Nem fogadják el a Bibliát mint Isten szavát, és egyáltalán nem követik Jézus Krisztus tanításait és életmódját. Ez természetesen azt jelenti, hogy nincsenek a szövetség alatt, és ezért Isten büntetést fog hozni a föld lakóira cselekedeteik miatt. Mindazok, akik nem fogadják el a megtérésre szólító felhívást, büntetésben reszesülnek. Ez elkerülhetetlen. Eljön az idő, amikor a megtérésre adott idő lejár, és a gonoszság abszolút méreteket ölt majd. Különösen, miután a gonosz angyaloknak – akiknek eredetileg is nagy szerepük volt az emberiség bűnbe vitelében – szabad kéz adatik, és a teljes kipusztulás szélére sodorják az emberiséget. Számos bibliai prófécia mutat rá a végidők szörnyűségeire, a háborúkra, éhínségre és természeti csapásokra, amelyek mind az emberek Isten törvénye elleni lázadásából fakadnak. Ha a nemzetek megtérnének, mindez elkerülhető lenne, de a próféciákból tudjuk, hogy az emberiség nem fog hajlani a megtérésre, és a teljes pusztulás határára sodorják a földet. Krisztus közbelépése fogja megmenteni a szentjeit, azokat, akik tartják az Isten parancsolatait és a Messiás tanúbizonyságát (Jel. 12:17; 14:12), és erővel hatalmat vesz a földön. Ebben a hatalomátvételben vele lesz az új serege, az Isten fiaivá vált szentek. Akkor nyilvánul meg a választottság és a fiúság teljessége. A kérdés az, te köztük vagy-e?

Amint az írás első részében láttuk, az egyház Izrael részét képezi, ami ezentúl már egy szellemi közösség. Továbbra is Izrael nevét viseli, mert be lett oltva a nemzetbe. Tehát Izrael népe már nem csupán egy fizikai testületet jelent. A Messiás megtestesülésével, majd feltámadásával jött el ez az új, szellemi fázis Izraelt illetően. Mindezzel természetesen megváltozott Izrael létének célja és felelősségei is. A testi vonatkozású jellemzők egy magasabb, szellemi fázisban nyilvánulnak meg ezentúl. Ahhoz, hogy teljesen megértsük Izrael szerepét az utolsó időkben, ahhoz először is meg kell értenünk azt, hogy valójában mi célból lett Izrael létrehozva Mózes és Áron alatt.

A 2Mózes 6:26-ból láthatjuk, hogy Mózes és Áron utasítást kapott Izrael fiainak Egyiptom földjéről való kihozatalára az ő seregeik szerint. A seregek szó a héber tsaba (SHD 6635) szó fordítása. A szó egy háborúra felkészített és megszervezett seregre vonatkozik mindenhol a Mózes öt könyvében. Szintén ez a szó utal a mennyei seregekre, Isten hű angyalaira is. Ez a kifejezés elég sajátos módon van használva a Bibliában. Ez a héber szó gyakran használt a Pentatheucusban, és előfordul még a Zsoltárokban is (Zsolt. 44:9; 60:10; 68:12) és az Ésaiás 34:2-ben.

A szó egyesszámú formája megtalálható az 1Krónikák 20:1-ben és 2Krónikák 25:7; 26:13 verseiben. Az 1Sámuel-ben azonban teljesen más kifejezés, és annak változatai találhatók meg katonai seregre vonatkozóan: a ma’arah (SHD 4630), melynek pontos jelentése nyílt tér, de következtet egy seregre. Az SHD 4634 ma’arakah jelentése felállás, felsorakozás, így kimondottan katonai vonatkozású értelme van; az SHD 4264 makhane, jelentése pedig táborhely (utazási és katonai tábor is). A 2Királyok és 1Krónikák szövegeiben megtalálható még az SHD 2428 khajil, amelynek jelentése egy valami mögött állló erő, legyen az emberé, hatalomé, javaké, erényé vagy más forrásból származó erőé. A Jób 25:3-ban pedig az AHD 1416 gedúd található, jelentése tömeg, különösen katonai értelemben, de használt rablók hadára is. Ennek a szónak az egyesszámú formája megtalálható a 2Krónikák 25:9,10,13 verseiben. Az Énekek éneke 6:13-ban a makhane (SHD 4264) található.

A Pentatheucusban előfordul az SHD 2428 khajil a 2Móz. 14:9-ben, az 5Móz. 11:4-ben, továbbá az 1Sám. 17:21; 1Kir. 20:19,25; 2Kir. 25:5,10; 2Krón. 13:3,14:8 verseiben.

Úgy tűnik, hogy a Biblia szövegei különbséget tesznek Izrael seregei (tsaba), mint Isten serege, és más nemzetek haderői között. Erre egy példa a 2Krónikák 24:24 verse, ahol a szírek seregére az SHD 2428 khajil, azaz erő szóval van utalás, míg az izraeliták seregére a 2Krónikák 26:13-ban a tsaba szóval. Ez a megkülönböztetés következetesnek látszik az idegen seregekre vonatkozóan, amint az a Nehemiás 2:9 és 4:2 szövegeiből is látható. A babiloni seregekre szintén a khajil kifejezéssel van utalás (Jer. 32:2; 34:1,7 stb.). Ez a szó gyakori Jeremiás, Ezékiel, Dániel és Joél könyveiben a nemzetek hadaira vonatkozóan. Egy sajátos kifejezés a Zakariás 9:8-ban található, ahol az SHD matsaba szó fordul elő, melynek jelentése katonai őrség, és Izrael királyának, a Messiásnak saját háza felé nyújtott védelmére vonatkozik.

Izrael seregei Egyiptomból lettek kivezetve, mint egy harcra hívott sereg, akik céltudatosan lettek elválasztva és megkülönböztetve a többi nemzettől, kimondottan erre a célra.

Amint már azt láttuk, Izrael az Isten seregeként hagyta el Egyiptomot (2Móz.6:26; 7:4; 12:51). A Biblia hadviselésre kiválasztott férfiakként nevezi őket (Józs. 5:4-6). Az Egyiptomból kijött hadviselő férfiak mindegyike elpusztult a pusztai vándorlás alatt. Józsué körülmetéltette egész Izraelt Gilgálnál, ugyanis mindazok, akik a pusztaságban születtek meg, körülmetéletlenek voltak. Így tehát minden negyven év alatti férfi körül lett metélve, mint az új sereg tagjai. Ennek jelentősége van az egyházat illetően, akik negyen Jubileum idején át vándorolnak a pusztaságban, Krisztus első és második eljövetele között. A Józsué vezetése alatt történt háborúk, és Jerikó bevétele szorosan kapcsolatban vannak a végidőkben történő, és a Jelenések könyvében megírt eseményekkel és háborúkkal a nemzetek elpusztítását illetően (lásd a Jerikó elesése [142]; A hét pecsét [140] és A hét harsona [141] című írásokat).

Az Isten seregének harcra készítését és hívását később Dávid utódainak a királyságra vonatkozó szövetsége egészítette ki. Dávid tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Izrael az élő Isten serege (1Sám. 17:26,36,45). Dávid tudta azt is, hogy ő maga is az Isten harcosaként áll szemben az Isten seregét gyalázó filiszteus Góliáttal (lásd a Dávid és Góliát [126] című írást).

Mint ebből a részből láttuk, a választottság azon aspektusát, hogy ők az Isten seregeit képezik, számos ószövetségi írás kihangsúlyozza.

Az Isten seregeinek és harcuknak a fogalma később, az újszövetségi egyház kialakulásakor használatban volt. A Messiás maga is számos utalást tett ebből a szempontból. Krisztus pl. harcként vázolta az ő küldetését. Ez jól kivehető pl. a Máté 12:28-29 verseiből:

Krisztus ezzel valójában azt jelentette ki, hogy ekkor már megkezdte e világ istenének, Sátán megkötözésének folyamatát, annak házában, e világban, hogy majd teljesen elvegye tőle a hatalmat az adott időben (a visszajövetelekor). Ez a harc már szellemi szinten folyik.

Krisztus győzelme a keresztrefeszítésével kezdődött. Ez tette lehetővé az egyház létrejöttét, amivel a háború egy új fázisa jött el, Sátán saját uralmi területére. Ez a harc negyven jubileumon, illetve kétezer éven át folytatódik. A végső, döntő küzdelem lesz a legelkeseredettebb. Ennek a végső csatának a kimenetelére rálátást kapunk Dániel könyvének második fejezetéből, ahol láthatjuk, hogy egy kő (a Messiás) összezúzza a sátáni erővel uralkodó emberi birodalmak utolsó fázisát, és létrehozza Isten országát a földön, amely örökké tartó uralom lesz (Dán. 2:34-35, 42-45).

Az utolsó idők háborúit a Jelenések könyve vázolja részletesen. A nemzetek Jeruzsálembe vonulnak a végső harcokat megvívni, de Krisztus elpusztítja ezeket a haderőket az amageddoni csatában. Ezt a végső harci folyamatot a Biblia az Isten haragjának nagy napjaként nevezi. Az utolsó idők háborúinak különböző fázisait több írásban vázoltuk már (lásd Az utolsó harminc év: a végső küzdelem [129]; és A korszakunk átfogó táblázata [272] című írásokat).

A nemzetek fölé az Isten fiaivá vált lények kerülnek uralkodókként (v.ö. 5Móz. 32:8 LXX és MTT. Megjegyzés: A Masoretik írásokba, s így a magyar Károliba is az eredeti szöveg megváltoztatott változata került, azaz Izrael fiainak száma szerint). A nemzeteket e korban uraló lázadó angyali lények ki lesznek vetve trónjaikból, és az elohim létre jutott szentek veszik át tőlük az uralmakat. A háború tehát elsősorban szellemi, és csak másodlagosan testi, Sátán és az uralma alatt álló hatalmasságok ellen. Ma még Sátán irányítja és vezeti a nemzeteket, mint a levegőben uralkodó megtévesztés fejedelme (Eféz. 2:2).

Krisztus, mint Jahova Angyala, kiválasztott és előkészített egy adminisztrációs uralmi kört a testi izraeliták közül a Sínainál. Az új, szellemi szövetség eljövetelekor szintén elrendelt egy ilyen adminisztrációs uralmi rendszert a tizenkét apostol, a hetven, a százhúsz és a 144.000 elhívásával. A választottak mindegyike azért lett Krisztus kezébe adva, hogy részt vegyenek a szellemi harcban Isten seregeként.

A keresztények tehát az Isten seregeibe lettek besorozva. Erőt kaptak a tisztátalan szellemek fölött (Mát. 10:1), mert ez a harc már egy szellemi szintű harc, nem hús-vér emberek ellen, hanem szellemi fejedelemségek és hatalmasságok ellen, a sötétség birodalmának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban uralkodó szellemei ellen (Eféz. 6:12). Ennek a harcnak a része az, hogy tanúbizonyságot tegyünk e gonosz erők ellen, és teljes erővel küzdjünk a hatalmuk, erejük megdöntésében. Ezért a keresztények elkötelezettségéhez tartozik az, hogy az adott társadalomban hallassák hangjukat, figyelmeztessenek a gonosz cselekedetekre, és annak következményeire. Mivel a harc szellemi, a fegyvereink sem e világi fegyverek.

Harcunk a hit jó harca, amellyel elnyerjük az örök életet (1Tim. 6:12). Ma tehát az Isten seregei egy magasabb harcot vívnak, és e harc megvívása által egy jobb ígéret földjére jutunk. A választottak mint Isten harcosai készséggel veszik fel a harcot, arra fordítják figyelmüket, energiájukat, Isten hű harcosaiként.

Isten csak abban az esetben harcolt Izraelért és Izrael mellett, ha a nemzet tiszta maradt a bűntől, és a gonosz erők befolyásától. Ezért a nemzetnek először meg kellett szentesülnie, és el kellett vetniük a bálványokat (Józs. 7:11-13). Ez létfontosságú volt számukra, mert ha a nemzeten eluralkodott a bálványimádás, akkor a nemzetet idegen hatalmak fogságába vitte Isten.

A második lépésként a nemzetnek biztosítva lett egy áldozati rendszer, amely által megszentesültek, illetve békéltetést nyertek a bűneikért. A testi Izrael esetében ezek az áldozatok előképei voltak a Messiás áldozatának, az egyház pedig már az egyszersmindenkori áldozat által nyer engesztelődést bűneiért. Az egyház szintén el van kötelezve az Isten törvényének betartására, de ezt már belső engedelmességből teszi, a szív körülmetélésének a következményeként (5Móz. 30:6; Jer. 4:4). Az Isten engedelmességet és könyörületet vár el tőlünk, nem pedig áldozatokat (Hóz. 6:6; Róm. 5:19; 6:16; 16:19,26), mert maga Krisztus is az általa elszenvedett dolgokban tanult meg engedelmes lenni mindenben (Zsid. 5:8). Ennekokáért mi is odaadjuk magunkat Istennek élő, szent áldozatokként (Róm. 12:1).

Amikor Izrael háborút vívott, mindent pontosan az Isten utasítása szerint kellett tenniük. Még akkor is, amikor a nemzeten belül tört ki háború, mint Benjámin törzsének esetében (Bír. 20:18). A királynak szintén keresnie kellett az Isten akaratát, akár a prófétákon keresztül, vagy pedig a papok által adott urim szaván keresztül (1Sám. 14:37; 23:2,4; 30:8). Isten tehát válaszolt álmokon és prófétákon keresztül vagy az urim által, de ha a király vagy a nemzet romlásba esett, akkor Isten megtagadta a választ.

A nemzet létének minden aspektusát az Isten határozta meg, teljes mértékben az ő uralma alatt álltak. Ezért az természetes, hogy a bálványimádat tiltott volt. De ez tovább terjedt oly módon, hogy Izraelnek tilos volt még szövetségre is lépni olyan nemzetekkel, amelyek bálványimádatban éltek. Az ilyen szövetségek azért voltak megtiltva, nehogy a nemzet felvegye a pogányok szokásait, és azért, mert Istenben kellett bízniuk, nem emberben (2Móz. 23:32; 5Móz. 7:2; Bír. 2:2-3; 2Kir.16:7; Jer. 22:9).

A nemzet szövetségesei egyedül az Isten által nyújtott erők voltak – az angyali seregek, Jézus Krisztus alatt, aki az Isten seregeinek kapitánya (Józs. 5:14-15; és lásd még a Jerikó elesése [142] című írást). Az angyalok számos esetben harcoltak Izrael mellett (Bír. 5:20; 2Krón. 32:21; Dán. 10:13-14,20-21). Itt fontos megjegyezni, hogy Dániel szavaiból tudjuk: ez a konfliktus egy hosszú időt átfogó folyamat lesz, és magában foglalja az utolsó idők háborúit is (Dán. 10:13-14).

Ennek a világnak az erőit, és azok gonoszságra épült rendszerét le kell győzni Krisztus erejében, jósággal, és az adott időben Isten megsemmisíti ezeket a hatalmakat, hogy helyére az Isten fiai által igazsággal uralt országlás jöjjön a nemzetekre (Ján. 16:33; Róm. 12:21; 1Ján. 2:13; 4:4; 5:4). Az Isten népének ez a harci aspektusa már a Pentatheucusban meg lett határozva, és a parancsolatok betartásásának feltételéhez kötött szövetség részét képezi.

Az Istennel való együttműködésről tudnunk kell, hogy Isten az, aki Izrael harcait megvívja értük, ha kell, az egész mennyei seregek bevetésével (5Móz. 7:2; Józs. 1:2-9). Isten soha nem bontja fel ezt a szövetségét (Bír. 2:1-2).

Izrael kiterjed, illetve átvált az egyházra, és ezek a feltételek az egyházra vonatkozóan is érvényben maradnak. Ezért a modern kereszténység antinomian érvelései nem más, mint a sátáni megtévesztés azon eszköze, amellyel az egyházat a szövetség követelményeinek áthágására vezeti, hogy azáltal megrontsa magát a szövetséget is. A fantázia-érvelés, miszerint az Újszövetség semmi kapcsolatban nem áll az Ószövetséggel, hanem megsemmisíti annak utasításait, egyedül azt a célt szolgálja, hogy a parancsolatok semmibevételével elködösítsék a szövetség valós lényegét és szerepét, hogy íly módon elérhetetelenné tegyék az ígéreteket.

Istennek határozott szándékában áll minden gonoszságot elpusztítani, és legelőször Izrael népét tisztítja meg a bűntől. Vagyis amennyiben Izraelen eluralkodik a gonoszság – ami a tudatlanságból ered (Ézs. 3:13) –, és hazugságokban hisznek (Jer. 13:24-35), akkor Isten feltámaszt népeket abból a célból, hogy megdöntsék Izrael erejét, és büntetést mérjenek rá (Ézs. 63:10; Ezék. 5:8-17; 35:3), hogy rabságba vigyék a népet, és elpusztítsák az országot (Jer. 1:3; 13:19; 20:6; Ezék. 12:11; 39:23; Ámos 9:4). Isten erre figyelmeztette Izraelt már a kezdet kezdetén (5Móz. 28:63-66). Az ilyen büntetésnek a veszélye maradandóan fennáll az egész próféciai időszakot átfogóan, és így érvényben van az utolsó időben is, úgy a szellemi, mint a testi népet illetően, amennyiben azok bűnökbe esnek (Ámos 5:18-27; 7:7-17; Mik. 1:3-4,16).

Asszíria az Isten haragjának botja, amelyet népének büntetésére használ fel, és általuk kietlenné, elhagyottá teszi a földet (Ézs. 7:20-25). A próféciákban Asszíria mindig a büntető nemzet szerepét tölti be (Ézs. 8:1-10). A jövőben, a nagy nyomorúság idején szintén Asszíria által lesz Izrael megostorozva (Ézs. 10:22-23; 28:4) és Asszíria fogságába kerülnek (Hós. 11:5). A próféciák elsődleges beteljesedése után, az asszírokat a babiloniak váltották fel, mint Isten nemzeteket sújtó pörölye (Jer. 50:23). Nebukadnezár a célból lett elküldve, hogy megbüntesse Izraelt, és kietlen pusztasággá tegye az országot (Jer. 5:15-17; 21:11-14; 27:6; 34:2,22; 43:10; Ezék. 21:8-17), de Babilont szintén eléri a végzete, mert Isten megbosszulja templomát (Jel. 50:23-28).

Az ókori birodalmak és hatalmak a háborúk alkalmával kifosztották a legyőzött nemzeteket, és ezt tette Izrael is (4Móz. 31:11-12; 5Móz. 20:14; Józs. 22:8), vagy pedig ennek estek áldozatul (Ézs. 10:6; Ezék. 7:21).

Isten figyelmeztette Izraelt Ésaiás próféta által arra, hogy ne mondjanak összeesküvésnek semmit, amit a nép összeesküvésnek mond, ne féljenek és ne rettegjenek. Egyedül Isten kellett félniük és imádniuk, a Neki való engedelmességben volt egyedül győzelem vagy szabadulás (Ézs. 8:12-13).

Isten menedékhelye a népének, de a bűnök miatt a botlás és megbotránkozás köve lett Izrael mindkét háza, és Jeruzsálem számára is (Ézs. 8:13-14). Izrael nem értette meg az elhívásuk lényegét, és csökönyösen engedetlenek voltak, kivéve az igaz tanítványokat, akikben elpecsételődött a tanítás és a bizonyságtétel (Ézs. 8:16). A tanítás (törvény) és a tanúbizonyság át lett helyezve egy új rendszerbe, amelyben Isten igaz tanítványai részesülnek. Ez az új rendszer az egyház a Messiás vezetése alatt.

Így Izraelnek két eleme van, amely részt vesz a harcban, de a testi izraelitáknak másodlagos szerep jut, és az is csak úgy, amennyiben engedelmeskenek Isten parancsolatainak. Az izraelita államoknak azért kellett olyan komoly véráldozatokat elszenvedni a huszadik századi háborúkban, különösen a két világháborúban, mert az Isten törvényeitől egyre távolabb kerültek. A II. világháború óta pedig a bukott angyalok vezetése alatt álló nemzetek átszerveződésben vannak egy olyan világrendszer kialakítására, amely Izraelre hatalmas büntetést mér majd a nagy nyomorúság idején.

Ma Izrael nemzetei mind tisztátlanságban élnek, jobban, mint bármikor hosszú évszázadok óta. Papjaik és prófétáik szintén gyalázattá váltak. Senki nem áll a rés elé, hogy védelmet nyújtson a falon, és senki nem készíti fel Izraelt arra, hogy képes legyen megállni a nagy nyomorúság napjaiban. Isten ezért megítéli és eltávolítja Izrael hamis papjait és pásztorait, mert ők homályosítják el és hígítják fel az igazságot, amivel meggátolják a népet abban, hogy az Isten országába jussanak (Luk. 11:42). A hamis pásztorok mind el lesznek távolítva, hogy Izraelnek végül felnyílhasson a szeme (Ezék. 13:1-16; Mát. 23:13-39; és lásd még A templom megmérése [137] című írást), és megtérésre jusson.

A teljes helyreállítás akkor történik meg, amikor Izrael véglegesen meg fog térni. Ennek a megtérésnek a körülményeit nagyon aprólékosan vázolják a próféciák. Isten fogságba viszi a nemzetet, mert Izrael csak a rabság keserűségében fordul Istenhez. Ennek a fogságnak az előtípusa volt Izrael házának asszíriai fogságbamenetele, Szalmanasszár asszír király keze által. Ez a jelentős esemény egyben hozzájárult ahhoz, hogy Izrael később szétszóródjon, és fel tudja venni a születési jog áldásait. A másik izraelita királyság, Júda szintén fogságba került, ők a babiloniak által. Isten csak azokat mentette meg közülük, akik elfogadták a fogságbamenetel büntetését (Jer. 38:17), de hagyta, hogy elpusztuljanak mindazok, akik ellenálltak, vagy elmenekültek az ítélet elől (Jer. 38:18-tól 42:22-ig, különösen 42:17).

Egész Izrael végső megtisztulása még ennél is keményebb körülmények között fog megtörténni. Kétharmad részük elpusztul, csak egyharmad részük marad életben. (Ezék. 5:1-5; Ézs. 6:13). Izrael túlélői azok lesznek, akik megtérnek, és az Isten seregeinek részévé válnak, de a maradék egyharmadnak még szintén keresztül kell menni a tűz próbáján, hogy véglegesen megtisztuljanak. Mindez Jeruzsálem lerombolásával kezdődik (Ezék. 5:1-17). A következő lépés Izrael szétszórt nemzeteinek a fogságban való megtisztulása (Ezék. 6:1-14). A pusztulás és tisztítás addig folytatódik, amíg a nemzet megmaradt része teljesen tisztává nem válik (Ezék. 7:1-27).

Isten nagyon heves megpróbáltatásokkal sújt, de nem tagadja meg népét véglegesen (Ézs. 54:7-8; Jer. 46:28). A nemzetek, amelyek Izraelt büntetik, maguk is büntetve lesznek, annak a pontos mértéke szerint, amelyet ők használtak Izrael ellen (Mát. 25:31-46). Az ítélet vonatkozik úgy a testi Izraelre, mint az egyházra.

Isten Babilont használta fel arra a célra, hogy büntetést mérjen Júdára, vagyis a zsidókra, és Babilont aképpen ítélte meg, hogy mennyire voltak könyörületesek, amikor Júdát büntetéssel sújtották. Kemény mércét használtak (Jer. 30:16; Jer. 51:34-37), ezért később Isten a médek birdalmán keresztül megfelelő mérce szerint hozott rájuk is még keményebb ítéletet (Ézs. 13:17; 45:1-6).

Babilon pusztulása kelet felől jött, az Ézsaiás 46. és 47. részei részletesen vázolják ennek az eseményeit. Ézsaiás megemlíti a kelet felől jövő ragadozó madarakat (46:11). Itt fontos megemlíteni, hogy ezek a próféciák duális értelműek, azaz a korabeli beteljesedésük csak tipológiai előképei voltak a végidőkben történő végleges, és jelentősebb beteljesedésének. Vagyis mindannak a folyamata, amelyek ezekben a próféciákban már megtörténtek, csak típusai az Úr haragjának nagy napján történő végleges beteljesedésének. Jeremiás kihangsúlyozza a médek szerepét (Jer. 50-51. részek), akik a kor végén újra a keleti seregek részét fogják képezni. Az utolsó időkben történő harag nagy napján történik a nemzetek büntetése, ami Izrael büntetését, majd megtérését követi. Ekkor köttetik meg Izraellel az örök szövetség, amely soha nem lesz megtörve (Jer. 50:5). Tudnunk kell azonban, hogy Babilon nem csupán egy város volt, és nem csupán egy birodalom, hanem egy egész rendszer, amely meghatározta az emberiség történelmét. A végidőkre szóló próféciákat erre a babiloni renszerre épült birodalomra kell vonatkoztatni. Amikor pl. a Jelenések könyve megíródott, Babilon városa valójában már nem létezett, rég le lett rombolva, és Babilonként egy másik városra történt az utalás. Természetesen a Jelenések sem csupán egy városként említi Babilont, hanem egy olyan hatalmi rendszer központjaként, amely meghatározza a világ gazdasági, politikai és vallási életét. A hét hegyen fekvő város (Jel.17:1-18), ami e rendszer központja, nem lehet más város, mint Róma. Ez a babiloni rendszer teljesen el lesz pusztítva (mint Szodoma és Gomorra), mert mindenben az Isten által levetett szövetség ellenoldalát képviseli. Az Úr haragjának nagy napja kifejezetten ennek a rendszernek a lerombolását és megszűntetését jelenti (lásd még Jer. 51:6-10). A 11. vers szerint a médeknek a végidőkben szintén nagy szerepük lesz Babilon elestében. Figyelemre méltó még az is, hogy a Jeremiás 51:7 verse szinte szóról szóra megegyezik a Jelenések 17:2 versével.

A harc tehát egy rendszer ellen, és a mögötte álló szellemi hatalmak ellen folyik.

Elkerülhetetlen tehát levonni ennek jelentőségét: Isten elválasztott egy népet, amelynek feladata e harcban részt venni, vagy testi (testi Izrael) vagy pedig szellemi (egyház) szinten. Minden, ami történik, azok javára történik, akik Istent szeretik, akik az ő céljai szerint lettek elhívva (Róm. 8:28). Izraelnek valójában nincs választása, meg kell harcolniuk Isten seregeként a rájuk szabott harcot, a levetett szabályok szerint. A testi nemzet csaknem teljesen elpusztul a bűneik miatt, és a szellemi választottak ugyancsak elkerülhetetlenül meg lesznek ítélve és próbálva. A harcra való felkészülést egyszerűen nem kerülhetjük el, mert csak azok üdvözülnek, akik végig kitartanak a hitben, bármi is történik.

Nem vonhatunk le téves következtetést abból, hogy az egyház hosszú idő óta nem volt igazán heves támadások alatt, és így eddig nem kellett valóban jelentős szellemi harcokban résztvenniük, és áldozatokat hozniuk. Ez hamarosan megváltozik, mert ahogy a nemzet (Izrael egésze) bűnei halmozódnak, a fogságbamenetelük ideje is egyre gyorsabban közeleg. A nemzetet csak a teljes odaadó megtérés menthetné meg.

Azonban lesz egy megmentett maradék (Ézs. 1:9). Amint azt már láttuk, ez a szent sarjadék. Izrael teljes egészében helyre lesz állítva az ítélet és büntetés után (Jer. 4:27; 31:2; Ezék. 6:8-9; Joel 2:18-19; Mal. 3:17). Mindez teljes megtérést és Istenhez való visszabékülést eredményez (Ezr. 8:13; Ézs. 10:20; Jer. 31:18-19; Ezék. 6:9; 14:21-23). Sion végleges helyreállításával a választottak elnyerik jutalmukat (Ézs. 4:2-4; 37:32; Jel. 7:1-17; 14:1-5).

Jeruzsálem pusztulása és a szétszóródás után nem Júda, hanem Izrael lett a nemzet, amely a megtérés gyümölcseit hozta, mint a hitben élők egyháza. A két advent közötti időszakban az egyházba minden nemzet meghívást kap, ezzel egyben a nemzetek az ítélet folyamata alá kerülnek, miközben a választottak beteljesítik és megélik hívásukat közöttük.

A vég csak a szentek erejének megtörése után jön el (Dán. 12:7). A megtört szentek szabadulása akkor történik meg, amikor a szent nép fejedelme feláll a nemzetek ellen (Dán. 12:1-2). Azonban először le kell járnia a pogányoknak megszabott időnek.

Dániel könyvében találhatunk utalást egy korszakra, amely hét időnek van nevezve (Dán. 4:14-22). Dániel szintén említést tesz egy rövidebb időszakról, a három és fél időről (Dán. 12:7). Ez az utóbbi időszak az előzőnek a részét képezi. A hét idő teljes befejezése az 1996/97-es éveke esett. A három és fél idő, azaz 1260 év történelmi vonatkozásban 1850-ben ért véget. Érdekességképpen: csaknem 1260 év telt el Nabukadnezár karkemisi győzelme (i.e. 605), és a Szent Római Birodalom (i.sz. 590) megalakulása között. A Szent Római Birodalom megalakulásával kezdődött a következő három és fél idő 1260 éve, ami ennek a birodalmi rendszernek a megszűnésével ért véget 1850-ben. Hatvannégy évvel később, az első világháborúval, 1914-18-között kezdődtek az utolsó idők háborúi. A pogányok ideje valójában 1996/97-ben ért véget (a dátumokkal kapcsolatos pontos magyarázatokért lásd a Jónás jele és a templom helyreállításának történelme [13]; és Egyiptom elbukása [36]: A Fáraó törött kezének próféciája című írásokat). Innentől az utolsó harminc év háborúi kezdődnek. (Ennek az időszaknak az eseményeit Az utolsó harminc év: a végső küzdelem [219] című írásunk vázolja).

A háborúk befejezésével a helyreállítás Jeruzsálemből indul ki, és egy bizonyos időt megkívánó, progresszív folyamat lesz, amíg a teljes földre kiható országlássá válik. Ez az időszak egybeesik azzal a próféciai hónappal (harminc év), amikor a nyáj hamis pásztorai el lesznek távolítva. Ez a harminc év egyben az ígéret földjére való bevonulást megelőző "hónap". A háború, amely az amalekiták és az izraeliták között zajlott le a sivatagi vándorlás idején, előképe az Izrael és egyház ellen indított támadásoknak. Ez a háború viszont Kánaán elfoglalásával végződött, ami jelképezi az egyház diadalát és Isten országába való bejutását. Amalek az első a nemzetek közül, de az utolsó szálig elpusztul (4Móz. 24:20). Láthatóan Amalek ebben a háborúban a gonoszság erőit képviseli, és még Egyiptomnál is nagyobb jelentősége van ebben a harcban. Az amalekita háború Jerikó bevételéhez vezetett (lásd a Jerikó elesése [142] és az Adalélok Eszter könyvéhez [63] című írásokat), amelynek szintén szimbolikus jelentősége van az egyház végső győzelmével kapcsolatban. Ennek az időszaknak egy másik aspektusával A holocaust című írás foglalkozik.

Kánaánnak az izraeliták általi elfoglalása az egész bolygó helyreállításának folyamatát szimbolizálja, a háború után és a nagy, három részből álló aratás betakarítása előtt, a 2027/28-as Jubileumot megelőzően.

Ekkor a választottak már szellemlényekké váltak, olyanok lesznek, mint az elohim, mint YHVH Angyala őelőttük (Zak. 12:8). Izrael csetlő-botlói is olyanná válnak, mint Dávid, aki pedig olyanná válik, mint az Úr Angyala. Ez mind része lesz a helyreállítás időszakának (Zak. 12:7-8).

Isten az, aki megmenti Izraelt a h